Amikor naponta a megszokott tükrömbe nézek, egy fiatal, életvidám, energikus nő néz vissza rám. A tükörben lévő nő évek óta nem változik. Változik a frizurája, a sminkje, a ruhája, még a mosolya is, de a nő maga nem.

Néha az élet másik tükröt tart, amiben darabokra törik a változatlanság illúziója.

A múlt

Alig múltam 14 éves, amikor kollégiumba kerültem Zalaegerszegre. Attól a naptól fogva gyakorlatilag csak látogatóba járok Zalaszentmihályra. A faluba, ahol gyerekkorom nagyobbik részét töltöttem. A középiskolai évek alatt havonta egy hétvégét, és a szünidőket tölthettük a családdal. Érettségi után továbbtanultam Szegeden. A látogatások még ritkábbak lettek. A téli, a tavaszi és a nyári szünetben élveztem édesanyám kényeztetését.

Lassan negyven éve élek Budapesten. A munka, a család mellett évente 2 – 3 alkalommal tettünk hosszabb – rövidebb látogatásokat a szüleinknél.

A változatlanság illúziója

Eleinte nem tűnt fel semmi. A falu ugyanúgy nézett ki, mint korábban. A gyerekkori barátaim, iskolatársaim, és az ő szüleik sem sokat változtak. Ahogy a családtagjaim sem. Persze a gyerekek nőttek, és erre néha rácsodálkoztam. De emlékeim tükrén át mindent olyannak láttam, mint régen.

Egy idő után halottak napján szaporodni kezdtek a mécsesek és a koszorúk, amiket különböző temetőkben tettünk elhunyt családtagjaink sírjára. Anyukám is egyre gyakrabban mondta, hogy valamelyik iskolatársam egyik vagy másik szülője meghalt. Mesélt más változásokról is. Elmondta, hogy megszűntek munkahelyek, hogy egyre inkább elköltöznek a fiatalok, hogy egyre kevesebb a gyerek. A régi óvodát és iskolát összevonták. Az utóbbi időben pedig arról beszélt, hogy szinte minden családban legalább egy valaki külföldön dolgozik. Hogy a fiatalok nem is nagyon akarnak hazajönni. Tulajdonképpen minden fontos változásról hallottam, mintha ott éltem volna. De a változás nem lett a részem, hiszen nem voltam része a változásnak, nem voltam része a falu mindennapjainak.

Néhány éve anyukám panaszkodni kezdett, hogy egyre kevesebb az ereje. Mondta, hogy egyre messzebb van a lakásától a bolt, a Posta, egyre messzebb van Zalaegerszeg. Hallottam, de hittem is, meg nem is, hiszen ahányszor hazalátogattam, minden olyan volt, mint máskor. A kedvenc ételeink, a megszokottan tiszta lakás, és ugyanaz a derű, ami évek óta a sajátja. Sokat nevetünk, amikor együtt vagyunk. A segítségemet is a megszokott, “hagyjad, te csak pihenj, majd én megcsinálom” mondat kíséretében hárította el. Emlékeim tükrén át ő is ugyanolyan volt, mint régen.

A  valóság

Múlt nyáron majdnem három hetet töltöttem vele. Egy apró műtét miatt segítségre volt szüksége. Hosszú idő, mondhatni évtizedek óta, először néztem meg alaposan a falut. És feltűnt, hogy a falu mennyire megöregedett.

Megöregedett a sportpálya.
Az iskolára is ráférne egy ráncfelvarró kezelés.
Megöregedtek a házak, nagyon sok közülük lakatlan.
Megszűnt a mozi és a hajdani ifjúsági klub. Mindkettő kamaszkorom legkedvesebb emlékeinek helyszíne.
Rég bezárt a bolt, ahol a testvéreimmel az összespórolt pénzünkön meglepetés ajándékokat vettünk a szüleinknek.

A falu ma már alig hasonlít arra a képre, amit emlékeim tükre vetít elém, ha rá gondolok.

Ugyanakkor épült is a falu. Épültek új házak, megszépültek közösségi terei. A közösségi élet színterei sem szűntek meg, csak jelentősen átalakultak. Látom, ezeket a változásokat, tetszenek is, de valahogy idegenek, nem illenek abba a régi képbe.

Az elmúlt napokban megint otthon jártam. Találkoztam ismerősökkel. Némelyiküknél feltűnt, mennyire megváltoztatta őket az eltelt idő. Különösen azoknál volt néha bizony sokkoló a változás, akiket nagyon régen láttam. A szemekben ugyanaz a csillogás, mint fiatal korunkban. A mosoly, a mozdulatok, a gesztusok is ismerősek. De az arcokon nyomot hagytak az eltelt évek. Ma már nyugdíjról, betegségekről, unokákról beszélünk. A reményteli várakozás, a tervezgetés helyét átvette a tapasztalat bölcsessége, és egyfajta megbékélés.

Nincs mese, a generációm öregszik. Vele nyilván én is.

De akkor ki az a nő reggelente a tükörben?